Készült: 2007. október 23. kedd

Az éjszaka úrnője

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Felvonyít álmában a ködös éjszaka,
kegyetlen úrnője új életre kelt.
Reszketve bújik meg szolgáinak hada –
a felség szeszélyes, és könnyen felejt.
Parfümje bódító: a forró vér szaga,
s halálfélelemből tán egy lehelet.
Bárki is keverte, nincsen rá már szava,
titkos receptjének nem adhat nevet.

Felkacag gonoszul. Megdermed, aki él.
Hangjából ígéret hűvössége száll.
Dallamát felkapja a rideg téli szél,
füttyének részvétlen üressége fáj.
Távolról válasz jő; vihar moraja kél,
villámok fényétől ragyog fel a táj –
túlvilági e kép, láttán a lélek fél,
s riadtan lapulva a hajnalra vár.

Parancsok csattannak, foglyokat ejt a Hold,
nagy, kerek képével sárgán vicsorog.
Megmoccan sírjában a jelre száznyi holt,
göröngyök gurulnak, a földmély morog.
Fagyos fuvallat jő, vészt jósló hörgést hord,
gyászidő közeleg, jégeső kopog –
ítéletet hirdet, zengő érc szava zord,
hallatán valahány teremtmény zokog.

Sírva vinnyog a lét, ég harapott sebe –
utolsó érzésből fogant hangja ez.
Torz varázs kínjából születik meg neve,
és múltját feledve mészárlásba kezd.
Gyűlöli önmagát titkon, de szerepe
színpadra szólítja, hát hordja a mezt,
s alatta elhamvad egykori lényege,
zsigerből támad már, ha prédára les.

Rohan a sok árnyék, mosolyuk fekete,
szánalmat nem ismer agyar és karom.
Falják a védtelen világot, s nincs helye
közöttük eszméknek. Nincsen irgalom.
Kacag az úrnő és sejteti jókedve;
övé lesz holnapra a Birodalom.
Többé a nappal sem bírhat már el vele,
hisz nála a Remény, a fő hatalom.