Fekete fák

Fekete fák alatt járom az utat,
tekintetem egyre túlélőt kutat,
ám a tűz elperzselt minden életet,
csak varjak kárognak. Ők is éhesek.

Fekete fák között félve lépkedek,
koromszín madarak, gúnyol képetek –
nektek ez lakoma, énnekem halál.
Az elhamvadt erdőn túl vajon mi vár?

Fekete fák fölött szikrázik a Nap,
de fénye elfoszlik, lentre nem marad.
Csendes parázs izzik fel talpam nyomán,
majd elszunnyad ismét, álmos-tétován.

Fekete fák alatt járom az utat,
e táj ma elpusztult, rajta kárhozat –
búsan nyög, sírdogál minden kis levél,
ha a szellő ujja nyűtt testéhez ér.

Fekete fák, nektek nincs már nevetek,
de fennmarad soká gyászos híretek,
s emlékezni fognak rátok vándorok –
az is, ki egy szikrát köztetek hagyott.

• Előző
• Tovább