Jól laksz?

Panellakások sora, csúf lakótelep.
Méhkaptár-ház valahány, tízemeletes.
Reggel munkába indul belőlük a nép,
este hazatér és éli sivár életét.

Kockalakó senkik ők, betonemberek.
Aszfaltba foglalt létük lassacskán pereg,
és szürke napjaik közt ha színes akad,
idővel tompul az is, fénye elapad.

Egyforma tömb-ketrecek, egyforma helyek,
egyforma kilátások, egyforma fejek.
Tekintetükben ott ég kezdetben a láng;
hiszik még, hogy jön rájuk egyszer jobb világ.

Szorgos robot valahány, teszik dolgukat.
Gürcölnek, hogy táplálják a sok nagyurat,
hisz nélkülük nincs profit, nincsen kaviár –
nagy üzlet. Munkájukért oly kevés, mi jár.

Más városrész, jó környék, villák szép sora.
Kik itt élnek, nem mondják soha, hogy soha.
Reggel... számukra e szó egész mást jelent,
nem félik a holnapot, élik a jelent.

Ők született valakik, létük sokat ér,
szájuk mindig parancsol – akkor is, ha kér.
Színes napjaik közé ha szürke kerül,
gyorsan feledik. Náluk az idő repül.

Nem lehet egyformaság, minden egyedi,
akármi legyen az ár, lesz, ki fizeti.
Szemükben ritkán villan csak a sejtelem;
odaveszhet világuk egyszer hirtelen.

Okos színész valahány, saját színpadon.
Hazudnak, csalnak ha kell, hízzon a vagyon,
és lenézik azokat, kik nem ezt teszik,
de kegyesek. Dolgozni azért engedik.

• Előző
• Tovább