Egy feledett mese mélyén

Messze-messze, egy feledett mese mélyén,
élt egy fiú valahol a Világ Végén.
Nem ő volt a legkisebb, nem volt királyfi,
épp olyan volt, hogy lehetett volna bárki.

Nem vágyott hősi próbákra, koronára,
fütyült ő a hamuban sült pogácsára,
aranyhalat sem horgászott ki a mélyből,
s nem szelt le egy sárkányfejet se helyéről.

Napjai munkával, egyszerűen teltek,
életében az emberek jöttek-mentek,
volt számos barátja s néhány ellensége,
volt pár álma, tervei, és némi pénze.

Sok szerelem, sok csalódás volt mögötte,
hol szerencse érte őt, hol baj gyötörte,
vidám dolog s szomorú perc nem kerülte –
egyik a magasba, másik mélybe lökte.

Így múltak az évek, sosem panaszkodott,
örült annak, ami addig neki jutott,
s bár nem találta meg párját, de remélte,
hogy egy nap majd társra lel a szíve végre.

Nem tudni, hogy végül aztán mi lett vele.
Elfeledték, ködbe veszett története –
nem kedvelték hétköznapi kis meséjét,
mert sorsukban felismerték cselekményét.

Meglehet, megöregedett, s nem él már rég,
álmait, terveit, testét eltemették,
de talán boldogan múlt ki a világból,
jutott neki a családi boldogságból.

Akárhogy volt, ma is áll még házikója,
mint az elfeledett mese mementója:
Világ Végén a Valóság kőből rakva –
vasfogával sem foghat az idő rajta.

• Előző
• Tovább