Tehetetlen düh

Tehetetlen düh feszül, harag tombol odabenn.
Mégsem moccan az ököl. A kar, a kéz idegen.
Robbanna az akarat, de akarat itt kevés.
A test semmibe veszi most az agy üzenetét.

„Lebénult” – koppan a hang, tudományos, szenvtelen.
Bár nem gúnyol, tényt közöl, mégis olyan szemtelen.
Neki egy a sok közül, a másiknak mindene –
a festőnek ez a kéz volt az egész élete.

Lehunyja a szemeit, emlékek közé merül,
a rideg valóságból szebb napokba menekül...
Mikor ajtó csukódik, nem láthatja senki se:
két ujj megrándul s kinyúl tétován a semmibe.

• Előző
• Tovább