Elnémult a lelkem

Elnémult a lelkem, én is hallgatok.
Nem tudom, hogy miért; búskomor vagyok.
Kerestem valamit, s nem leltem sehol,
szívemben most tompa üresség honol.
Őrzöm ürességét, páncél védi azt,
– miként a tövise óvja meg a gazt –
nem töri át senki, mert nem éri meg.
Vannak az enyémnél sokkal jobb szívek.
Egyszerű, átlagos lány vagyok csupán,
kit társul fogadott az örök magány,
hallott már a világ épp elég ilyet.
Lehet élni így is. De mondd meg: minek?

• Előző
• Tovább