Készült: 2009. november 28. szombat

Egyszarvú

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Szelíden szólt a szél,
időtlen balladát
dalolt a völgy ölén,
vén fák rejtekén.
Békében bújt a nép,
erdei vad fülelt,
mélázott bölcs szavú
éji énekén.

Csillagos este volt,
fekete bársonnyal
borított ég alatt
ragyogott a lét -
miriárd kis mécses
gyúlt, hogy eloszlassa
mesévé lett való
agg, kopott ködét.

Eljött ő, s általa
igazzá lényegült
mítosz és legenda,
élt a képzelet -
mágikus alakja
bizonyságot hozott,
kétkedő szó többé
nem kapott helyet.

Homlokán csavart szarv
díszlett koronaként,
szűzhó-színű szőrén
táncot járt a fény,
szálldosó sörényét
szellő simogatta.
Földöntúlian szép
volt e ritka lény.

Égbe kiáltotta
fájdalmas haragját;
zengő nyerítéssel
felágaskodott -
földre dobbant lába,
s messze iramodván
örök mementóul
egy jelet hagyott.

Ott, ahol patáit
lecsapta, még ma is
izzik a kőben mély,
ezüstös nyoma,
de bárki kérdezi
okát e pecsétnek,
nem felel senki
a kérdésre soha.

Ajkukat súly zárja,
hallgat a kisváros,
szégyenüket őrző
titkuk oly sötét;
itt volt, közöttük járt
maga a legenda,
és ők kioltották
bűvös életét.

Ezüst üzenete
tiszta volt s világos,
értették a nemes
lény növő dühét -
mohóságuk egyre
pusztított és rombolt,
irtották övéit,
dúlták erdejét.

A kapzsiság árnyát
oly nehéz elűzni!
Szívekre telepszik,
józan észt rabol -
velük sem volt másképp,
nem állták a próbát.
Lelkük mélyén a Jó
lapult valahol.

El akarták fogni
a csodás egyszarvút,
ám hiába minden
furmány, csapda, csel;
örökké kisiklott
hitvány kezük közül.
Kedvük mégsem lohadt,
nem múlt a delej.

Gonosz lény az ember,
céljáért bármire
képes, ha a szükség
úgy kívánja meg -
aljas eszközökhöz
folyamodtak ők is,
ármánnyal szőtt tervük
csúf hálót vetett.

Megfigyelték sokszor,
miként riasztott el
e mesés teremtmény
majd' minden vadat,
amelyet puskájuk
elé szántak volna.
Vadászszerencséjük
messzire szaladt.

Védte birodalmát,
óvta békés népét,
így ezt fordították
végül ellene -
karámot emeltek
kedves tisztására,
s megannyi jószágot
tereltek bele.

Tenyészállományból
növendék vadkanok,
korábban befogott
őzek, szarvasok -
számukra anyagi
értékük volt csupán,
s a remélt eredmény
nagy hasznot hozott.

Haláltánc kezdődött,
komor és fájdalmas,
dörgő fegyverszóra
ropták állatok:
több sörét-keringőt
lejtett mindegyikük,
míg végül megváltó
pihenőt kapott.

Nem soká váratott
magára a fenség,
díszvendégül hívták,
hát megérkezett -
csakhogy nem szelíden,
békés hangulatban.
Láttán megrettentek
mind a vétkesek.

Kristályos tó vizét
idéző kék szeme
most pokolvörösen
parázslott reájuk,
selymes-hűs fény helyett
harag lakott benne,
égő tekintete
veséjükbe vágott.

Orrán füst tört elő,
és léptei alatt
remegett a föld is,
amerre vonult,
viharos szél támadt,
elsötétült az ég;
súlyos fellegsereg
árnyától borult.

Hálókat dobtak rá,
miként kigondolták,
de messze sodorta
azokat a szél,
akár tollpihéket
sodor könnyű szellő,
mikor játszi kedve
a magasba tér.

Egyenest a szörnyű
kerítéshez lépdelt,
s ott az unikornis
leszegte fejét -
a karám semmivé
hamvadt azon nyomban;
vakító fehér fény
lobbantotta szét.

Néhány állat még élt,
remegő inakkal
álltak társaik friss
teteme felett,
majd lerázva döbbent
bénaságuk percét,
sietve elhagyták
a gyászos helyet.

Megfordult ekkor ő,
végignézett rajtuk.
Félelem lett úrrá
az embereken,
páran földre dobták
puskáikat rögvest,
szívükben rémület
dobolt szüntelen.

Egyetlen sóhajnyi
mozdulat múlt csupán.
Nem tudni, az elsőt
ki követte el -
számtalan más lövés
felelt meg szavára,
dörgő morajával
halált hozva el.

Elcsitult minden hang,
elállt még a szél is,
a táj elfojtotta
halk lélegzetét -
kimerevült, megnyúlt
a pillanat képe,
amelyik álmukban
azóta kísért.

Némán csuklott össze,
tekintete megtört;
kihűlt a zsarátnok
és kihunyt a fény.
Tüskés bozót sarjadt,
ahol vére hullott,
vadrózsák rejtekén
nyugszik a szent lény.

Álltak ott a csendben,
álltak csak szótlanul,
ám felbömbölt akkor
az erdő maga:
morgott és rikácsolt,
zúgott őrjítően,
sziszegett, vijjogott,
miként még soha.

Ítéletszavával
kirobbant a vihar,
olyan, milyet sosem
láttak azelőtt;
bíbor-ezüst színű
villámok cikáztak
óriás, komorló
sárfelhők előtt.

Megéledtek a fák,
megmozdult a földmély,
száznyi állat támadt;
ezer fog s karom,
mennykövek zuhogtak,
orkán tépett-dobált,
kifordult a világ,
s nem volt irgalom.

Kevesen jutottak
ki közülük élve,
többségüket erdő
mélye nyelte el,
s nyomtalanul vesztek
ősi körforgásba:
holtuk létet táplál,
csontot föld fed el.

Ma, évek múltával
nyugalmas az erdő,
ám varázslat őrzi
mindörökre már -
aki fegyverrel lép
fái közt az útra,
arra másik arca,
vad vicsora vár.

5 1 1 1 1 1 Értékelés 5.00 (1 Szavazat)

Tetszik, nem tetszik? Mondd el a véleményed Te is!

Hírlevél? Na igen.

Értesülj Te is a friss hírekről!

Elolvastam a Használati feltételek -et.

Könyvem: Viharpárduc

Megtetszett valami?

Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként, kérlek, olvasd el ezt >jogvédett tartalmak