Farkasvicsor

Izzik mélyzöld szeme, száz szagot hord a szél,
de a száz szag közül kiválik egy, s mesél.
Ő pedig hallgatja, felmorran az éjben;
telihold vicsorog vissza rá az égen.
Elindul csendesen, övé ez az este,
régóta vár reá, bizsereg a teste,
bosszúra szomjazik, hívja a vér szava.
Halálos történet. A vége ő maga.
Nézi a másikat - az ajtónál matat,
megérez valamit, dermed a pillanat,
ám nem lát, nem láthat semmit ember szeme.
Gyorsan lép a házba, zár kattan, zúg szíve.
Félelme átível ajtón és falakon,
tudja jól, nem védi meg se fa, se beton -
kapkodva tölti meg odabenn fegyverét,
aztán vár, reszketve. Félti az életét.
Ő pedig óvatos, nem lép a holdfényre,
árnyak közé olvad, hiszen az éj lénye.
Ezüst mennydörgéssel ölték meg testvérét -
az ajtó túlfelén ismerik gyengéjét.
Négy mancsról kettőre vált izmos alakja.
Ölni jött, de előbb még látni akarja
a másik tágra nyílt, rémült tekintetét,
midőn felfogja az közelgő végzetét.
Vérbosszú! - vonyítja dühét a sötétbe.
Farkasé a lelke, emberé a léte,
és áldott-átkozott kettősség a teste,
fenevad szabadult láncáról ma este.
Acélkemény karmok sújtanak az éjbe,
kialszik minden fény, a villanynak vége,
ablaküveg törik, már benn van a házban.
Lopakodó halál, fekete bundában.
Ezüstgolyó süvít, ám elvéti célját,
szörnyű mancs sodorja messzire a puskát.
Az ember nem nyikkan, tudja jól, hogy vége,
közvetlen közelről néz két zöld szemébe.
Átharapná torkát, egy mozdulat csupán...
Ösztönösen fordul füle új hang után,
s érzi már szagukat is érzékeny orra.
Két kisgyereket rejt benn a szekrény gyomra.
"Őket ne!" - nyög, nyüszít karma közt a préda,
s kék tekintetéből egy farkas néz vissza -
önnön képe csillan meg élő tükrében,
holdfény kúszik rá a szoba szegletében.
Dühödten vicsorít, lelöki a földre.
Néhány pillanatig álldogál fölötte,
majd fürgén megfordul, s kiszökken az éjbe.
Emberé a lelke, farkasé a léte.

• Előző
• Tovább