Áruló

Ha nagy, komor árnyék kúszott szívem köré,
Te néhány szavaddal ellegyezted azt.
Ha könnyeim hulltak, mert fájt a létezés,
lelked vállán leltem gyógyító vigaszt.

Viccemen nevettél, eltűrted dühömet,
buta fényképeken pózoltál velem;
mafla pofát vágtunk, és kaján örömmel
titokban csacsifült mutattál nekem.

Bámultunk szobrokat, néztünk festményeket
múzeumok mélyén – kritizált a szánk –
gúnyos mondatunkat kihallgatva mások
megvető sznobsággal néztek mireánk.

Vitáztunk, érveltünk; világot váltani
nekünk sem sikerült, de elméletet
gyártottunk vagy százat arról, miként kéne
jobban megszervezni ezt az Életet.

Kirándultunk erdőn madár röptét lesve,
töröltük talpunkról a friss nyúlbogyót,
rohantunk vonathoz fáradt lábunk szedve,
s leszálláskor rajta hagytuk a motyót.

Köszöntöttük egymást, ha vénebbek lettünk,
mert egy esztendő szállt el fejünk felett,
és az éppen soros, új sikerfilm-részen
közösen röhögni vettünk két jegyet.

Didergő kis kajla kóbor cicát szedtél
egyszer a sapkádba, jól emlékszem rá;
decemberi fagyból mentetted melegbe,
és a lakásodban nőtt macskányivá.

Máskor meg pár kölyök focizott a téren,
incselgően eléd szállt a labda ki,
bensődben felébredt, majd iszkolt a gyermek –
egy ablaküveget tört be valaki...

A nyári hőségben Balatonra mentünk,
szúnyogriasztóval kented be magad –
napokig bűzlöttél a rémséges krémtől,
véred vígan itta száz dög ezalatt.

És volt egy kínos ügy, mikor félreértett
számtalan rokonod, s jónéhány haver,
mert az esküvői meghívód hibás volt;
azt írta, hogy nőül egy férfit veszel.

Megannyi emlék köt össze minket régtől,
pergő képkockákon közös jelenet.
Úgy hittem, megmarad ez már így örökre,
senki nem szakíthat el ily kötelet.

Ám mindennek vége, áruló barátom,
cserben hagytál engem durván, hirtelen;
hívtak, és Te mentél, engem itt feledve.
Sírodon szál virág szunnyad csendesen.

• Előző
• Tovább