Harangoznak

Messze még az éjjel,
de a Holdat látni,
fele van csak, mégis
ijesztőbb, mint bármi,
százötvenezer kar
tart alatta szablyát –
a magyar nép sorsát
pengéjükkel szabják.

Velük szemben csupán
hatvanezer lélek,
szedett-vedett, rongyos,
ám bármire képes.
Nemes mellett paraszt,
diák mellett agg áll –
a hazaszeretet
erősb kornál, rangnál.

Keresztesek gyűlnek
Kapisztrán szavára,
páncélok csörrennek
fenn, a vár fokába
hol Szilágyi Mihály
parancsot oszt éppen –
hétezer jó harcost
utasít eképpen.

Imádkozz most, magyar!
Veszélyben szép földed!
Az Isten és Allah
harcukban megölnek,
Nándorfehérvár az
utolsó mentsvárad –
ha itt elbuksz, hazád
bukik majd utánad!

Megindul az ostrom,
a török had támad,
janicsár gyalogság
nyomul, s egyre árad
az újabb ellenfél
legyőzött helyébe.
Hittel harcol az is,
ez minden erénye.

Fogy az idő, élet,
fogy az ellenség is,
II. Mohamed
reménykedik mégis,
hiszen túlerővel
érkezett e helyre,
a fényes győzelmet
bizonyságnak vette.

Még egy perc, s idegen
zászló leng a váron –
meg kell állítani,
meg kell bármi áron!
Dugonics Titusz bősz
kiáltása hallik,
pogánnyal, zászlóval
a halálba hullik.

Jó Hunyadi János,
magyarok vezére
három helyett harcol,
hajtja őt a vére,
miként seregét sem
más serkenti tettre –
az átkozott félhold
nem jön fel ma este!

Fáradnak a karok,
lassulnak a léptek,
tompultak az elmék,
csorbultak az élek,
s ekkor Fehérváron
megesik a Csoda:
diadalmat arat
néhány gyaur kutya.

Gyász van, egyben ünnep
az egész országon,
harangok kondulnak
hetedhét határon –
azt jelzi a déli
zúgás az élőknek,
hogy kik vérük adták,
értük, értünk győztek.

• Előző
• Tovább