Mese a tábortűznél

Hűvös az est, így tábortűz köré ült a kis csapat,
s unalmukat elűzendő, sorra mesét mondanak.
Valós eset vagy kitalált, teljesen mindegy nekik,
a beszélő szavait mind tágra nyílt szemmel lesik.
Vicces történet jő, aztán erekben vért fagylaló,
lassan éjfél közeledik, elhangzott sok verzió.
De egyikük még szót se szólt. Zárkózott, bús figura.
Ritkán beszél, s nem érdekli túlzottan mások szava.
Hálózsákja nincsen és a ruhája sem túl meleg,
mégsem fázik, láthatóan jól bírja a hideget.
Akárhogy is, nem térhet ki most a feladat elől,
megkérik, hogy mondjon el egy történetet, bármiről.
Elkomorul, a virgonc lángokba vész tekintete,
halkan köhécsel párat, majd fojtott hangon kezd bele:

"Sok-sok éve, egy borongós késő őszi nap végén,
három tudós dolgozott titokban egy labor mélyén.
Rajtuk kívül más nem tudta, mit rejt a kicsiny terem,
pedig titka maga volt a megtestesült förtelem.
Hónapok óta folytak ott tilalmas kísérletek,
és munkájuk lassacskán a végéhez közeledett.
Számos állat szenvedett ki kezük között addigra –
céljáért a kicsiny csapat életüket áldozta.
Egyetlen próba maradt csak, hogy igazolja tervük,
ám e végső kísérlethez emberre volt szükségük.
Míg töprengtek, az egyikük kávét főzött magának,
nem sejtette: háta mögött már megoldást találtak.
Leütötték és ájultan az asztalhoz láncolták,
vérében a mesterséges anyag járta vad táncát.
Száznyi szempár leste félve a zord vasrudak mögött,
érezték, hogy a végzet az, mi közéjük költözött.
Máskor dühödten rikoltott, acsargott e sok torok,
most azonban csendben ültek, ösztönük bajt mormogott.
Órák teltek és a fogoly hajszálnyit se változott,
beszélgettek, s a másik két férfi elálmosodott.
Izgalmuknál fáradtságuk erősebbnek bizonyult –
szemüket lezárta végül, fejük vállukra konyult.
Nem láthatták, hogy miként lett társukból a fenevad,
mely öntudatra ébredve nem ismert korlátokat,
nem láthatták, miként tépte szét könnyedén láncait,
nem látták, csak fehéren megvillanó agyarait.
Kiáltásuk hörgésbe fúlt, az életük véget ért.
A csúf fajzat mohón tépte húsuk, szürcsölte a vért.
Ember s farkas volt egyszerre. Állat, mely intelligens.
Bőrét golyó sem sérthette, szemében halál pihent.
A tudós, kinek testéből született e bestia,
ott lakozott most is benne, de nem volt már önmaga.
Akaratnál erősebb vágy parancsolt izmainak,
érzései messze tűntek, csak kínzó éhe maradt.
Földúlt mindent, s a mészárlást az utcákon folytatta;
mindegy, mi került útjába, darabokra szaggatta.
Akkor éjjel jóllakottan vonult vissza vackára,
elaludt, és az újabb nap már emberként találta.
Fájt neki, hogy ártatlanok vére tapadt kezéhez,
pontosabban, fájt e tudat az emberi felének.
Változtatni merészelt a lét megszokott folyamán –
magasra tört, büntetése ezért állandó magány.
Génjeiben munkál a szer, átkától nem szabadul,
teliholdas éjjeleken szörnyeteggé alakul.
Földöntúli vonyítását aki hallja, megremeg,
emberi múltját örökre elnyelte a rengeteg."

Hűvös az est. A tűz mellett némán ül a kis csapat.
Zavartan néznek egymásra, nem tudják, mit mondjanak.
Szellő támad, elhajtja fejük fölül felhő-raját,
és a fénylő teliholdat bámulja a társaság.

• Előző
• Tovább