Készült: 2000. április 30. vasárnap

Szobor

Írta: Branyiczky Rita (BraRit)

Kőből van, és mégis; olyan, mintha élne.
Ha tudná, elhagyná a helyét, s mesélne.
Szürke szemeiben szomorúság szunnyad,
úgy néz, miként csak agg, fáradt bölcsek tudnak.

Talapzatán négyből három lábát tartja,
negyedik patája sosem pihen rajta,
Sörénye nem szálldos, lágyan hever nyakán,
s füleit hegyezi, csatazajt hall talán.

Csatazajt, elvégre csatamén ő, nem más,
nem tudni, hol hagyta egykori gazdáját.
Nyerge üres és nincs, ki hátára ülne,
így áll helyén és vár kőbe börtönözve.

Addig nézem, míg már káprázik a szemem.
Képzeletem furcsa játékot űz velem –
látom megmoccani, s mintha arra kérne:
szabadítsam meg őt, pattanjak nyergébe!

Körülnézek. Senki más nincs a teremben.
Csak a ló álldogál csendesen mellettem.
Őrült vagyok, tudom, hiszen ez egy szobor,
de már hátán ülök, és magával sodor.

Kelő nap fényében vágtatunk előre
egy békés rétből lett vad csatamezőre,
s dühünket rikoltva bocsátkozunk harcba,
szemünk előtt lebeg társaink holt arca.

Le kell győznünk a nép zsarnok elnyomóját,
régi, jó királyunk méltatlan utódját –
ha kell, meghalunk mind, de őt nem szolgáljuk,
urunknak e gyilkost többé nem kívánjuk.

Zsoldosai képzett, felszerelt harcosok,
Nekünk amink van, az mind ócska és kopott.
Páncéljaink gyengék védeni testünket,
ámde szilárd hitünk óvja a lelkünket.

Látom a hős vitézt; szikrázik pengéje,
sebeket oszt s szerez, elfogy ellensége.
Sebaj, annyi van, hogy újabb mindig akad,
halottak jelzik az utat, melyen halad.

Más is észreveszi, felé rúgtat lován.
Orvul hátba döfi, s kacag: “Véged komám!”
Jókedve azonban nem tart túl sokáig,
a csatamén felé lendíti patáit.

Koponyáját éri, csontja tompán reccsen.
koronája lehull, vértől pettyezetten.
Zsarnok volt, halála életéhez méltó;
dicstelen véget ér, eltiporja egy ló.

Mosoly dereng fel a vitéz sápadt arcán,
hű barátja bosszút állt gaz támadóján.
Kihúnyó tudatát nyugalom tölti el,
mielőtt a hosszú, magányos útra kel.

Átélem halálát – én vagyok a lovas,
ki elbukott, s lova gazdátlanul maradt.
Sötétség vesz körbe, a harc messzi emlék,
szobron ülök újra, s markolom kőnyergét.

Nekem kiáltanak. A teremőr mérges.
Orvost javall, elmém hátha közveszélyes.
Az ajtóig kísér, de még visszanézek –
négy lábon áll a ló. Az utcára lépek.