Az elátkozott vár

Gyönyörű dombvidék volt valaha e táj,
legmagasabb pontján büszkén állott a vár,
tornyai délcegen törtek az egekbe,
fényes dicsőségét messzire hirdetve.

Ma azonban romlott, mocsaras e környék,
melyben a vár komor, megfeketült árnykép.
Nyoma sincsen régi, dicső hírnevének,
baljósan repülnek felette az évek.

Hosszú idő óta nem él benne senki,
falait a repkény zöld szőnyege rejti,
ódon termeiben homály van örökké,
nincsen élő ember, ki birtokba venné.

Az élőknek nem kell, mert lakják a holtak,
s noha nappal ezek sosem mutatkoznak,
sötét éjszakákon messze száll énekük,
melyben elmesélik szomorú végzetük.

Valaha e várnál véres csata zajlott,
sok száz deli vitéz forgatta a kardot,
ám a védők végül mind megfutamodtak,
ellenségnek adván ősi otthonukat.

Hősi becsületük mélyre eltemették,
szent esküjük szavát gyáván elfeledték,
s a szorult helyzetben eldobván kardjukat,
cserben hagyták bátor, jó kapitányukat.

Ő mindvégig harcolt, s utolsó szavával
az esküszegőkre lesújtott átkával,
kik, mit életükben oly könnyen feledtek,
halálukban a vár őrizői lettek.

Mindenkit elűztek, ki betette lábát,
akadt köztük olyan, aki rosszabbul járt.
Áruló szellemük mindmáig itt kísért,
így kell bűnhődniük a szószegésükért.

Száz évente egyszer törhet meg csak átkuk:
ha egy élő három próbájukon átjut,
ám eddig kerülte mindenki a várat,
melynek falai közt a holtak tanyáznak.

Azt a vándort viszont, aki most tart arra,
balszerencsés sorsa mind előrébb hajtja,
oly útra, min ember nem járt évek óta,
köveit a sok gaz hálójába fonta.

Változik az idő, egyre hűvösebb lesz,
a fiú a vékony köpönyegben reszket.
Felhők gyülekeznek odafenn az égen,
vihar készülődik a leszálló éjben.

Fordul a hideg szél, tépi köpönyegét,
de ez nem zavarja a kóborló legényt.
Folytatja az útját a kihalt vidéken,
sebesen lépkedve a régi ösvényen.

Odaér a várhoz, kiabál, kopogtat,
szavai a szélben suttogásba fúlnak.
Elered az eső, dobol kövön, tornyon...
Az ég dördülése minden más zajt elnyom.

A nagy tölgyfa ajtó nyikorogva nyílik,
odabent a várban sötétség örvénylik.
Ennek a sötétnek mit sem ér a gyertya,
mely a sarokban ég rőt lánggal lobogva.

Vacogva lép beljebb a fiú a fényhez,
közel húzódik a halvány derengéshez,
hangosan köszöntget, hiába; nincs válasz.
Hangjának az eső hangja ad csak társat.

Megfogja a gyertyát, indul körbenézni,
szeretne a furcsa ügy végére érni –
előbb voltak itt még, most meg mind eltűntek.
Úgy látszik, hogy véle bolond tréfát űznek.

Órák óta járkál, vagy csak percek óta?
Egyformán telik benn minden perc és óra,
sehol sem lelt senkit, maga van a várban,
ám ott van az égő gyertya a markában.

Akik meggyújtották, biztos jól mulatnak,
miközben ő félve termeikben caplat.
Remek vicc ez nékik, de neki elég már,
ha tréfálnak véle, akkor ő is tréfál!

Azzal kényelmesen besétál a hallba,
ahol ott strázsál a régmúlt egy lovagja,
odalép fesztelen a páncél-vitézhez,
s mélyen meghajolva tőle ekkép kérdez:

“Tekintve nemes úr, hogy itt nincs más gazda,
megkérdeném hát Önt, hogyha meghallgatna:
hosszú útról jöttem, minden tagom fáradt,
kaphatnék-e önnél vacsorát és ágyat?”

Kivár most egy kissé, majd újra belekezd:
“Hallgatása, tudom; egyetértést jelez,
ezen oknál fogva nem kéretem magam,
köszönöm bizalmát kegyelmes jó uram!”

Vigyorogva indul el a konyha felé,
azt várja, a várúr mikor toppan elé,
de mosolya nyomban lehervad arcáról,
mikor könnyű huzat kél a vár tornyából.

Utószor lobban még kezében gyertyája,
azután magát vak sötétben találja,
sűrű feketeség veszi körül szegényt,
fogalma sincs róla, merre tartott imént.

Újabb szóra nyitná megrovón a száját,
mely szerint nem élt még ily rossz vendéglátást,
ám ekkor a csendet széttöri egy óra –
tizenkétszer hangzik fel ijesztő gongja.

Az éjfelet jelző utolsó ütése
még fájón visszhangzik a fiú fülébe,
mikor a termekbe világosság árad,
és a tárgyak lassan láthatóvá válnak.

Koponyák és csontok hevernek szanaszét,
társaik az idő porrá őrölte rég,
s köröttük a nagyúr barnálló kézjegye:
nevét az Elmúlás vérrel jegyezte le.

Rémülten álldogál a legény a fényben,
egyetlen szó ordít megbénult eszében:
Futni! Futni! Futni! Menekülni messze,
bárhová el innét, mindegy, milyen helyre!

Rettentő félelem járja át a szívét,
és a torz látványtól majd’ elveszti eszét:
‘kivel’ az imént még bátran beszélgetett,
a páncélos lovag feléje lépeget.

Megfordul és rohan, de az útját állják,
jeges csontváz-kezek karját megmarkolják,
és a zord szellemek kántálásba fognak,
reszelős hangjukon halkan így mormolnak:

“Négyszáz éve vagyunk holtak, mégis élünk,
szabadíts meg minket, könyörögve kérünk!
Hajdani hibánkért százszor megfizettünk,
segíts rajtunk legény, s akkor megkímélünk!

Tiéd lesz e föld mind, és tiéd lesz a vár,
ha átkunk feloldod, újraéled e táj!
Gazdag földek ezek, Te is meggazdagodsz,
itt a lehetőség, el nem szalaszthatod!”

Szép kis lehetőség. Vagy segít, vagy vége.
Ám ha segít rajtuk, jutalmat kap érte.
Ilyen ajánlatot ki utasít vissza?
Csak egy bolond az, ki a halált áhítja.

Ijedt még egy kissé, de félelme csitul,
szeme előtt képzelt képek sora vonul:
vagyonos várúrként ül karosszékében,
miközben földjein dolgoznak serényen.

Szedik a parasztok a bőséges termést,
szüretelik messze híres, jó szőlőjét,
és marhacsordái legelnek a réten,
lovakkal, juhokkal megosztozva szépen.

Ez jár az eszében, s tudja már a választ,
kóbor életénél csak jobbat találhat.
Így felel hát bátran a csúf szellemeknek,
akik eközben mind köré sereglettek:

“Ti, kik nem nyughattok immár négyszáz éve,
mondjátok el, mit kell megtennem cserébe,
Mondjátok, hogy tudnám megtörni az átkot,
s feloldani ezzel a súlyos rabságot?”

“Három próba vár rád: Szív, Ész, Kard Próbája,
és jaj neked, ha egy a helyét nem állja!
Hogyha véghez viszel mindent, amit mondunk,
megkapod jutalmad, és mi köddé foszlunk.

Hajnalig van időnk, vacsorázz hát elébb,
és úgy látjuk, rád fér már egy kis pihenés.
Három óra múltán fölébresztünk téged,
akkor mutasd majd meg bátor vitézséged!”

Mohón fal és iszik (talán utoljára),
próbál nem gondolni arra, mi vár rája,
majd az ágyba fekve lehunyja a szemét,
és nyugtalan álom nyomja el a legényt.

Nehéz szívvel ébred, de nagy elszántsággal,
indul a terembe tettetett vígsággal,
ott már várják körben a hallgatag holtak,
meglehet, ilyen lesz ő is még maholnap.

Előlép a lovag fényes páncéljában,
oldalán függ kardja díszes tartójában,
sisakrostélya most nincsen leengedve,
zöldes tűzben izzik rideg tekintete.

“Lássuk elsőnek a Bátorság Próbáját,
le kell győznöd szíved titkos lidércálmát,
Mi lelkedbe látunk, tudjuk, mitől rettegsz,
felkészültél -e rá, hogy legyűrd félelmed?”

Nem tűnődik soká, már felel is rögtön:
kész a feladatra, bármibe kerüljön.
Válasza benn hangzik még a nagyteremben,
és egy sziklán áll a következő percben.

Hatalmas szakadék húzódik alatta,
vékony palló vezet át a túloldalra,
minek másik végén már állnak és várnak,
mozdulatlan csendben a kísértet-árnyak.

Kicsi kora óta fél a magasságtól,
szédül és émelyeg már gondolatától,
nappal sem merne ő e hídon átkelni,
nemhogy ily sötétben próbálja megtenni.

Ám ekkor meglátja a páncél-lovagot,
kinek zöld lángszeme az éjen átragyog,
s bár messze a túlvég, a fiú jól tudja,
hogy egyik kezével pallosát markolja.

Fülében cseng szavuk: ha helyét nem állja…
Megborzong, és lassan nekiindul lába.
Éveknek tűnnek most számára a percek,
melyek elteltével mind több utat tesz meg.

Már csak néhány méter, már alig van hátra...
Az egyik lépésnél megbicsaklik lába.
Egyensúlyát vesztve zuhanna a mélybe,
de megkapaszkodik a deszka szélébe.

Behunyt szeme előtt lepereg élete,
amit a Sors oly sok búval tűzdelt tele,
s dacos, vad harag kél keserű szívében,
ama gondolatra, hogy véget így érjen.

Ujja melett egy szeg eddig bírta magát,
most elhagyja szépen korhadt fa otthonát –
hosszan néz utána a fekete mélybe,
ő is lehetne most a kis szög helyébe.

Remegő térdekkel folytatja az útját,
négykézláb téve meg a rettentő túrát.
Nézi, nézi egyre a lovag szemeit,
míg tekintetében úgy érzi, elveszik.

Végre szilárd talaj van lábai alatt,
sikerrel végződött az első feladat.
Legyőzte félelmét, átjutott a hídon,
most az Ész Próbája következik soron.

Újra a teremben állnak mindahányan,
ismét a lovag lép elé páncéljában,
és így szól mély hangon a vándorlegényhez,
akit szavaitól fejfájás környékez:

“A második próba egy találós kérdés,
fél órát kapsz reá, hogy megfejtsd értelmét.
időd lejártával várom majd a választ,
meg kell nevezned az ekkép leírt tárgyat:

Egy másik világra nyitsz ablakot vele,
mely világot mindig sajátod tölti be;
ahol az írott szó zagyvaságba fullad,
s kik mögötted álltak, ellened fordulnak.”

Ezzel hátat fordít, mint ki bizton tudja,
hogy rejtvényét senki élő meg nem oldja,
és döngő léptekkel hagyja el a termet,
ahol távoztával súlyos, nehéz csend lesz.

Valamennyi szellem a legényt mustrálja,
akit nagy rettegés kerít hatalmába –
itt most nem segíthet rajta jószerencse,
a nehéz feladványt gyorsan meg kell fejtse.

Hosszan töri fejét, de nem talál választ,
kínjában a várban fel s alá sétálgat,
mígnem önnön mása közelít feléje:
egy hatalmas tükör függ épp szembe véle.

Szomorú arccal néz ikertestvérére,
mostanra elfogyott már minden reménye.
Ha lejár az idő, életének vége,
s véle együtt tűnik majd el tükörképe.

Tűnődve bámulja a tükör varázsát,
nem bírja otthagyni képei világát.
A valósat látja benne, éppcsak másként –
visszájára fordult, néma testvérpárként.

Megigézve nézi a fordított létet,
s egyszer csak fejében kigyúlnak a fények.
Tudja már a választ, hisz előtte topog:
tükör a megoldás! Képe rávigyorog.

Visszasétál lassan az ősi terembe,
a lovag is belép páncélját csörgetve,
s mintha a síri hang föld mélyéről szólna,
a szavakat lassan, vontatottan mondja:

“Nos, legény felelj hát! Tudod-e a választ?
Mondd, hogyan nevezik a talányos tárgyat?”
Szavára a fiú kissé összerezzen,
de igyekszik nagyon, hogy méltón feleljen:

“Tudom a megoldást; tükör a tárgy neve,
melynek kép-világát sajátom tölti be,
benne az írott szó zagyvaságba fullad,
s kik mögöttem álltak, ellenem fordulnak!”

Hallgat a fém-vitéz, zölden izzik szeme,
hideg parazsában ott a harag jele,
ám lassan káröröm váltja fel a helyét,
amint végigméri a mosolygó legényt.

“Jól feleltél, mint még eddig soha senki,
így halálod előtt jogod van megtudni:
valaha én voltam e vár kapitánya,
miattam borult az átok eme várra.

Embereim mind-mind árulókká lettek,
esküt, otthont, hazát gyáván elfeledtek,
ezért mindörökre meg kell bűnhődniük,
szégyenletes tettük meg kell fizetniük!

A Kard Próbájaként le kell győznöd engem,
el kell pusztítanod halhatatlan lelkem,
s ha ez nem sikerül, te is köztük végzed,
egy leszel közülük: bolyongó kísértet!”

Beszéde alatt egy kardot nyújt át neki,
melynek markolatát smaragd ékesíti –
a drágakő olyan, mint a lovag szeme;
hűvös mélyzöldjében ott lobog vad tüze.

A fiúnak soha nem volt kard kezében,
ijedten markolja erőtlen kezében.
Ha tudná használni, akkor sem győzhetne,
halhatatlan holtat meg hogy is ölhetne?

Nem állhat ott soká, a lovag már támad.
a meztelen pengék színes szikrát hánynak.
Térdre rogy az ifjú a csapás súlyától,
maró fájdalom süt felsértett vállából.

A lovag újra súlyt, ám most ő is fürge,
elgördül útjából, felpattan mögötte
és minden erejét a csapásba adja –
kardja azonban csak a levegőt szabja.

Neveti a vitéz; ő nem vág hiába -
szablyája a legény jobb lábát találja,
az a szerencséje, hogy ellép előle,
így nem töri csontját a szellem ütése.

“Aki halott, azt már nem lehet megölni,
értelmetlen dolog tovább erőlködni” –
magában a fiú erre gondol egyre,
de megadni magát képes mégse lenne.

Fém csikordul fémen ahogy összecsapnak,
a legény a szörnyű súly alatt leroskad,
erőlködve tartja kezében a kardját,
melynek markolata kobrafejet formáz.

Nézi a smaragdot – a kobra fél szemét,
és eszébe régi emlékeket idéz:
megmarta egy kígyó még gyerekkorában,
foga nyoma most is a bal bokáján van.

Életét egy öreg vadász mentette meg,
illatos gyógyfűvel fedte le a sebet,
“méreg - ellenméreg” – mondogatta gyakran,
s gyógyteákat főzött neki számolatlan.

“Minden dolognak van pontos ellentéte,
így van egyensúlyban a világ egysége,
s ha néha kibillen is a mérleg nyelve,
visszaáll, hiszen ez a természet rendje.”

Bölcs volt a vénember, sokat tanult tőle,
ám az idő végül csak eljárt fölötte.
Egy nála is vénebb tölgy őrzi csontjait,
lombja hűvösében békében nyughatik.

De a tanítása nem szállt véle sírba,
“ellentét” – ez a szó minden dolog nyitja,
s e szó a legénynek furcsa ötletet ad,
melytől sajgó teste kissé erőre kap.

Hátraugrik, gyorsan megfordítja kardját,
markolatával a holt feje felé vág.
Nem bánja, hogy kezét felsérti a penge,
teljes erejével sújt le a szellemre.

Az dühödten ordít, de hiába minden,
megvédeni magát ideje már nincsen –
áthatol légnemű testén a markolat,
s nyomában csak sűrű, fekete füst marad.

Néma csend tölti be a hatalmas termet,
a kísértetek mind a füstre merednek.
Nem tudják, hogy amit látnak, elhiggyék-e:
véget ért az átok, s ők szabadok végre.

“Megváltottál minket, végre pihenhetünk,
nem kell ezután az éjben kísértenünk.
Jutalmad elnyerted, jó helyébe jót várj,
mostantól a tiéd e komor múltú vár.”

Többet szót se szólnak, köd dereng köröttük,
a tejfehér felhő beburkolja testük.
Alakjuk elvész a lassú gomolygásban,
szertefoszlanak mind a sűrű párában.

Álldogál az ifjú az üres teremben,
azon tétovázik, hogy most mihez kezdjen.
Végül a toronyból tekint ki a tájra,
hatalmas birtokát onnét jól belátja.

Odakinn már pirkad, fény vetül a fákra,
és a felkelő Nap ámultan azt látja:
zöldellnek a földek hetedhét határba,
betakarítását tucat termény várja.

Madárdal csendül fel a lomb rejtekében,
tenger jószág ébred álmából a réten,
friss vizű patakok futnak vígan szerte,
s a vár egykedvűn áll fölöttük merengve.

• Előző
• Tovább