Hazafelé tartok, várakozom a lámpánál, hogy átmehessek a Kopaszi gát mellett futó kerékpáros útra. Előttem egy harmincöt év körüli fickó nyüzsög a bringáján, többen csodáljuk őt tornamutatványaiért. A derékcsavarással kombinált oldalra hajlongástól kezdve a négyütemű fekvőtámasz felső testtel végezhető feléig mindenfélét előad, míg végre zöldre vált a lámpa és mehetünk.
Az átkelőn túljutva hátra sandít, felméri, mennyire vagyok tőle. Gyorsít, hogy ne előzzem le, majd az én ritmusomat felvéve megy előttem, néha-néha hátra pillantva.
Amikor úgy látja, megfelelő a táv és a tempó, elengedi a kormányt és karkörzésbe fog. Először felváltva, majd egyszerre írja le karjaival a szépen ívelt köröket teste mellett, járgánya enyhe ingadozással halad előre. Egyéb tornagyakorlatokat is végez, miközben továbbra is nagy sebességgel teker.
Tök hülyének tartom, elvégre itt mindennek nevezhető az út, csak simának és egyenletesnek nem. A növények gyökerei millió helyen feszegetik alulról az aszfaltot, sok-sok apró puklit eredményezve felületén. Az évek szintén rávésték nyomaikat; mélyedések, repedések és javítgatások tarkítják az egészet. Szinte várom, hogy mikor fut rá valamire a tornász és esik egy baromi nagyot, mert ilyen sebesség mellett bizony látványosnak ígérkezik a produkció.
Nem kell sokáig várnom. Egy bukkanót telibe kap a fickó, a bicikli kibillen kényes egyensúlyából, és az utat szegélyező vékony fűcsíkra szalad. A fűcsik jobb oldalt azért olyan vékony, mert mellette húzódik a fal – talán épp ez az ipse mákja, mert bár csúful felkenődik rá egy pillanatra, egyúttal meg is tartja őt a támasz, nem vágódik el. Lassítok, várom a fejleményeket.
Rajzfilmbe illő jelenet következik: az első kerék gellert kap a falról, visszapattan balra. A fickó a biciklijével lehetetlen szögekben leng ki hol jobbra, hol balra, ahogy próbálja visszanyerni egyensúlyát és a járgány feletti uralmat. Enyhe rodeó jellege van a műsornak.
Szerintem ő maga sem tudja, miként, de sikerül egyenesbe hoznia a bringát. Épp jókor: szemből is jön pár biciklis. Voltaképp hatalmas mázlija van, hogy eddig nem jött senki. Ahogy eltekerek mellette (jó nagy ívben, biztos, ami biztos), látom az arcán a megkönnyebbülést. Két kézzel markolja a kormányt, lassan követ, talán még próbálja feldolgozni az élményt.
Hát haver, ma megúsztál egy irdatlan nagy zakót!
