Nem vagyok egy versenyző típus, de azért mostanság már nem a csigalassúsággal haladó biciklisek táborát gyarapítom.
Ebből adódóan vannak, akik engem hagynak le, és vannak, akiket én előzök le útjaim során. Az előttem tekerő fickó az utóbbi csoportba tartozik. Méla tempózását nehezen viselem, elvégre nem kirándulni megyek, hanem dolgozni, időre. Amikor alkalom nyílik rá (végre nem jönnek szembe a másik oldalon), szépen ívelt kanyarral kikerülöm, és immár erőteljesebb iramot diktálva folytatom az utat – a következő lámpáig.
A pirosnál utolér, és kissé lihegve, de büszke vigyorral tekint rám, miközben mellém áll a kerékpárjával. Amint zöldre vált a jelzés, pofátlanul elém vág, s korábban látott sebességének kétszeresével tép előre. Nagyjából száz méter után elfogy a lendülete, fokozatosan belassul újra. Megint lehagyom.
A következő lámpa ismét megfog, a fickó ismét utolér. Már nem vigyorog, arcán a „csakazértis!” elszántság tükröződik, ahogy mellém parkol. A szabad jelzésnél nekilódul, újfent elém vág. Ezzel kissé feldühít, elvégre balesetveszélyes és idióta dolog, amit csinál. Gyorsabb vagyok, tehát megint le fogom előzni, ő is tudja. Akkor meg mi értelme van ennek?
Előzök, hallom hátam mögött a jellegzetes kattogást: szaporán teker, hogy a nyomomban maradjon. Nem sokáig haladunk így, lassítok. A krapek boldogan süvít el mellettem, át a soron következő - éppen zöld – lámpánál. Diadalittasan néz vissza a túloldalról. Legalább láthatja, ahogyan elkanyarodom jobbra, mivel az én utam arra vezet.
