A busz lassan, méterenként araszol a Boráros téri megállótól. Előbb-utóbb átjutunk a híd alatt, felkanyarodunk rá szépen, és átzötykölődünk a túloldalra... De az is lehet, hogy itt öregszünk meg a dugóban.
Elszórakoztatom magam; próbálom kitalálni, hogy a buszon utazóknak mi lehet a foglalkozása a kinézetük alapján. Az a krapek ott a melósruhában egyértelműen építőipari munkás, ez az öltönyös srác tutira vizsgázni megy épp, ez a szemüveges fickó tőlem balra nyilván tanár...
Az előttem ülő, középkorú nő aprókat harap a szendvicsébe, lassan, egykedvűen rágja a falatokat. Megfontoltan eszik, elvégre ki tudja, hány napos lesz az út. Régimódi kosztüm van rajta, frizurája tökéletes (így hátulnézetből legalábbis). Titkárnő lehet, amolyan mindent tudó, mindent elintéző, rutinos bútordarab, aki nélkül nem működik az iroda, megáll az élet a cégnél.
Csigatempóban haladunk. Egy hajléktalant veszek észre alig pár méterre tőlünk; épp a híd oldalát öntözi némi ammónia tartalmú folyadékkal, nem egy szégyenlős típus. A nő is észreveszi, teljesen oldalra fordítja a fejét, így jól látom, amint óriásira kerekednek szemei. Amikor a busz egy vonalba ér a közszeméremsértő hontalannal, s így láthatóvá válik locsolója, a nő óriásit harap a szendvicsbe és szinte rágás nélkül nyeli le, majdnem megfullad. Feje hátra tekeredik, ahogyan a busz előrébb ér és lassan elhagyjuk a jelenetet. Bemegyünk a híd alá végre.
A nő összerezzen, mint aki bűválomból ébred, s előre fordulva folytatja az evést. De valami megváltozott, mert már nem olyan aprókat harap. Szegény szendvicsnek esélye sincs a túlélésre, éhes fogak marcangolják szét.
