Dühösen bámulom kisírt szemű másomat a tükörben. Hülye liba, úgy kell neked! Tényleg azt hitted, hogy megtaláltad az Igazit, a Nagy Őt, tényleg azt hitted, hogy boldog leszel végre?
Ó, te szerencsétlen, naív kislány, hát még mindig hiszel a mesékben?!
Igen. Hittem. De pesze megint becsapták a mesekönyvet, pontosabban rácsapták az ujjamra és most irtózatosan sajog. A francba!
Mérgesen préselem ki a tubusból a fogkrémet, aztán olyan erővel sikálom a fogaimat, mintha ezzel kisikálhatnám az emlékeket is a fejemből. Hiába, nem megy. Az elmúlt hónapok alatt elég rendesen bevésődtek az agyamba.
Lássuk csak:
Volt egyszer egy weboldal, a társkereső fajtából. Regisztráció, adatlaptöltögetés, fotók, főbb jellemzők és főbb elvárások... Azután jött az izgatott várakozás.
Majd jött azon tény megállapítása, hogy a herceg elhagyta a lovát útközben és esetleg nekem kéne tennem valamit az ügy érdekében, úgy mint: levélírás, „Te ki vagy? Én nagyon kivagyok” stb.
Azután következett pár randi, lehangoló, kiábrándító vagy épp szórakoztató, de a cél szempontjából nézve sikertelen eredménnyel.
Azután pedig jött Ő.
Elég nagy ő-nek tűnt, elvégre egy fejjel magasodott fölém. Ez persze még nem lett volna baj, de ráadásul értelmesen és érdekesen beszélgetett velem, és tetézetként fenemód tetszett a „csomagolása” is... Amolyan nekem való darabnak látszott a pasi.
Hogy, hogy nem, az első randit továbbiak követték, mind jobban megismertük egymást, és mind több rózsaszín festék kenődött a nem létező kontaktlencséimre. Egyszercsak azon vettem észre magam, hogy hoppá! Hiszen én szerelmes vagyok! Boldog vagyok! Mi a szösz?! (A különleges tudakozót azért nem hívtam fel ezzel az utóbbi kérdéssel.)
Őszintén szólva, piszok jó érzés volt, szívesen lubickoltam benne és úgy tűnt, ezzel „másik felem” is így van... Néhány hónapig.
Azután valahogy egyre ritkábban tudtunk találkozni, egyre jobban hiányoltuk a másikat, a munka és a távolság mindkét oldalon nehezítette kapcsolatunkat. Felvetetődött hát a kérdés: hogyan tovább, mi a megoldás? És jött a válasz is: a megoldás természetesen az, hogy szakítunk, befejezzük ezt az egészet. Világos, nem?!
Mivel Neki a sok irodai és otthoni meló mellett nincs elég ideje rám és nem tud annyit velem lenni, amennyit szeretne, továbbá ezen belátható időn belül nem tud változtatni, inkább búcsúzzunk el szépen egymástól, mert így csak szenvedünk.
Hmm. Ha logikusan nézem a dolgot, teljesen igaza van! De minél tovább nézem, annál inkább úgy látom, hogy eléggé kifordult logika ez. És minél jobban kifordul, annál inkább szembe kell néznem a szomorú ténnyel, hogy engem bizony lapátra tettek egy nevetségesen átlátszó indokkal. Mert mégis miféle szerelem az, ami ilyen könnyen lemond a másikról?! Semmilyen.
Lassan abbahagyhatnám a fogmosást, mert félő, hogy az agyaraim kopnak el előbb és nem a fogkefe. Azért nincs vész, pótcselekvést bőven találok magamnak, pl. rögtön itt a körömvágás fantasztikus kihívásokat ígérő művelete. Addig is, míg karmaimat kurtítom, tovább mélázom a témán.
Adott egy férfi, aki hosszú évek óta élt egyedül, pontosabban pár nélkül a maga megszokott életvitelével, rendjével. Ezt a jól megszokott kis ritmust borítottam én fel a jelenlétemmel alaposan. Nincs is min csodálkozni, ha inkább kimenekült a szituációból, elvégre én magam is nehezen adnám fel eddigi életvitelemet és nehezen alkalmazkodnék valaki máshoz. Számtalan előnye van, ha az ember magányosan él... És számtalan hátránya.
Le kéne tennem az ollót, mert a körmeim után a hajam hosszát kezdem méregetni. Régóta készülök fodrászhoz... Veszélyes vagyok ám ilyenkor, a tükörképem gyanakodva les engem, ahogy elébe állok. Vállat vonok. Az én hajam, nem az övé!
Miközben tincseim a padlóra hullanak, azon morfondírozom, hogy képes leszek-e valaha újra hinni a mesében, képes leszek-e még kinyitni azt a mesekönyvet?
Sok-sok idő elteltével bizonyára. Ki tudja, talán a következő alkalommal majd egy olyan királyfit találok, aki engem szeret és nem a palotáját.
A tükörből egy csutkafejű nőci néz vissza rám gúnyosan. Tekintete azt kérdezi: Lehet téged egyáltalán szeretni a kegyetlenül szókimondó jellemeddel és az idióta önironikus poénkodásaiddal? A naív és hiszékeny gyermeteg lelkeddel? De legfőképpen: ezzel a szörnyű frizurával?!
Visszanézek rá: Lehet, bár biztosan nem könnyű.
