Balatonalmádi. Már vagy ötödször téved a szemem a vasútállomás épületén lógó táblára, pedig az égvilágon semmi érdekeset nem látni rajta. Nem is kell rá érdekesség, nem ez a célja.
Még fél óra van hátra a vonat érkezéséig, addig simán megfagyok a hidegben, elvégre eldöntöttem, hogy nem megyek be a váróterembe, és nekem azt tanították, hogy az ember vállalja fel a döntéseit. Bár rémlik, hogy nem egészen ilyen esetekre vonatkozott a dolog. Szép, napsütéses decemberi nap van, meg jó erős, fagyos fogú északi szél hozzá. Engem harapdál azzal a foggal. Sebaj, van nápolyim, én meg azt harapdálom.
Majszolok, és sokadszor is körbenézek a peronon, ahol rajtam kívül lélek sincs. Sőt, az egész környéken nincs, csak egy kósza sirályt látok elhúzni az égen a Balaton felé. Pár perc múlva csaholást hallok a hátam mögött, az állomást szegélyező kerítésen túlról jön: egy férfi sétáltatja nagy fehér kutyáját. Hátrafordulva alaposan megszemlélem az ebállatot, ő is engem, elmosolyodom. Gazdi tovább ballag, visszafordulok, leszámolok az utolsó nápolyival és az órámra pillantok. Még húsz perc...
– Kezit csókolom, nem tetszik fázni ebben a hidegben?
A kérdés hallatán kicsit kihagy a szívverésem, mert úgy tudtam, egyedül vagyok a peronon, és nem láttam a bal oldalamon lévő aluljáróból kijönni senkit. Nem is onnan került elő a kérdező. A kutyás pasas szépen átjött a kerítésen túlról, mert onnan is van átjárási lehetőség a peronra. Most mellettem áll, biztatóan mosolyog, miközben a fehér kutya fejét paskolgatja. Jól nevelten felelek, hogy nincs éppen melegem, de nemsokára jön a vonat úgyis. Nem sok kedvem van beszélgetni, ám sejthetően nem fogom megúszni. Legalább addig is elterelem a figyelmemet a hidegről.
– A pesti vonatra tetszik várni?
– Igen, arra.
– Csak nem pesti a kisasszony?
Húha, én mint kisasszony... Az ötven év körüli fickó számára teljesen természetes megszólítás, de nekem olyan furán hangzik, hogy mosolyt csal az arcomra.
– De igen, ott lakom, megyek vissza a vonattal – válaszolok, és közben a megélénkülő ebet nézem. Unatkozik a póráz másik végén, és játszani próbál a gazdival: el-elkapja az annak kezében lévő bőrhurkot, és morogva megcibálja. Pillantásomat érzékelve rövid bemutatást kapok a férfitól:
– Mázli a neve, vakvezető kutya, olyan labrador retrívé fajta... Kell egy kis kikapcsolódás neki, muszáj megsétáltatni, megjáratni rendszeresen! Három éves – vakargatja a fülét. Mármint a kutyáét.
A fehér eb valóban hordoz magán néhány labrador vonást, de azért nem esküdnék meg a fajtisztaságára. A vakvezető titulust pedig így ránézésre tuti nem aggatnám rá. Talán a gazdája nem is úgy értette, hogy ez a példány a vakvezető, hanem úgy általában a fajtára mondta?
– Aranyos, szép kutya – mondom, pusztán hogy mondjak valamit. Mégse várhatom el, hogy egyedül tartsa fenn a társalgást szegény ember.
– Bizony, és milyen okos! Mindent megért, amit mondanak neki! – simogatja büszkén a szóban forgót, majd hirtelen ötlettel témát vált: – Tetszik tudni, a Miklóst várom, ő is a vonattal jön.
Mindent értőn bólogatok. A Miklóst várja, világos.
– Síelni volt, aztán megkért, hogy figyeljek már kicsit a házára. De többet ilyet nem vállalok el! Tetszik látni ott az a házat a kéménnyel? Az Öreghegyen, ott! – mutatja, és én engedelmesen odafordulok.
– Igen, látom – naná, hogy látom, mert egy csomó háznak van kéménye, Balatonalmádiban sokan fűtenek cserépkályhával. Gőzöm sincs, melyikre gondol.
– No hát, az az ő háza! Én mindennap arra sétáltam a kutyával reggel is meg este is, ahogy megígértem. Tegnap még rendben is volt minden, de ma reggel tudja mire mentem oda?
Kíváncsi képet vágok, nem akarom kinyitni a számat. Az is lehet, hogy összefagytak az ajkaim, és már nem is tudnám.
– Képzelje, kivágták a kertből a két fenyőt!
– Hát ez elképesztő – csóválom meg a fejem. Jé, mégis tudok beszélni!
– Éjjel csinálhatták a tolvajok – morfondírozik. – Most aztán várom a Miklóst, mert beszélni akarok vele, hogy mi legyen. Talán be kellene jelenteni a rendőrségen...
– Á, nem ér az semmit már – kicsit rossz véleménnyel vagyok a rend derék őreiről, meg aztán úgyse lehet visszaragasztani a lefűrészelt fákat.
– Hát tényleg nem ér, igaza van!
Hamarosan a bűnözésről beszélgetünk, majd arról, hogy milyenek voltak régen a rendőrök és milyenek ma ("Régen egy rendőr is elég volt, féltek tőle mint a tűztől, most meg csapatban járnak és kinevetik, összeverik, le is lövik őket!"), aztán terítékre kerül a politika, meg hogy igazából a multik irányítják az országot. Ez utóbbit olvasta az újságban, mert mióta nyugdíjas, rengeteget olvas. Megtudom, hogy a forgalmi irodában dolgozott, valamint ő is az Öreghegyen lakik, a sárga ház melletti piros tetősben, és az unokája olyan idős lehet, mint én, tanul a nemtudomhol.
Csak ömlenek, ömlenek a szavak, időnként bólintok, időnként a kőre heveredett kutyára pillantok, s ő bánatosan néz rám vissza. Mennyivel szívesebben futkározna a tóparton! Gazdija közben elmeséli tegnapi élményét, amikor egy hosszú hajú srác meg a haverjai a bolt előtt üldögéltek, és káromkodva beszélgettek.
– Amikor én voltam fiatal, eszembe nem jutott volna csúnyán beszélni, ezek meg minden mondatban olyanokat mondtak, hogy belepirulna a kisasszony!
Ebben azért nem vagyok egészen biztos, főleg, mert az én számon is kicsúszik egy-egy felszólító jellegű mondat ha ideges vagyok, de ezt persze nem kötöm az orrára. Abban igaza van, hogy a kötőszó helyett használt baszdmegek szánalmasak és idegesítőek, akárcsak az izé izé izé... Sajnálkozó arccal hallgatom tovább, amint a hosszú hajat kifogásolja. Ő bezzeg minden hónapban megy borbélyhoz és lenyíratja, egy férfinak ne legyen már hosszú a haja! Arról, hogy a lányoknak milyen hajuk kéne legyen, nem szól. Talán csak nem akar megbántani, mert az én frizurám bizony a fülem magasságában ér véget.
– Nem értem én ezeket a mostani fiatalembereket, céltalanul kóborolnak az utcán, nincs munkájuk, nincs barátnőjük, pedig annyi szép lány van... Ha én most újra huszonéves lennék, egyszerre öt lánynak udvarolnék! – mosolyog.
– Ez azért nem lenne szép dolog –jegyzem meg, nehogy azt gondolja, megnémultam.
– Akkor mit szólna, ha csak magának udvarolnék? – lapogatja meg a hátam.
– Nekem már udvarol más, köszönöm... – hirtelenében nem jut jobb kifogás eszembe, amivel kitérhetnék a további jópofizás elől. Igyekszem röhögés nélkül, kedvesen mosolyogva mondani.
Bánkódik egy sort, amiért lecsúszott a nem létező lehetőségről, és elkezd kérdezgetni a "vőlegényről". Miután sebtiben összehazudozok egy derék, becsületesen dolgozó, jóképű és magas vőlegényt magamnak, áttérünk a munkámra.
– Tanul, dolgozik?
– Dolgozom, eleget koptattam az iskolapadokat.
– És hol tetszik dolgozni?
– Most utálni fog: egy behajtó cégnél...
Fickó meghökken, hátralép kettőt, színpadiasan szívére teszi az egyik kezét. A másikat az indulás reményében bízó Mázli rángatja, aki hipersebességgel kerül fekvő helyzetből ugrándozóba.
– Magácska biztosan adminisztrátor vagy titkárnő, mert nem tetszik olyan kétajtós szekrénynek lenni... – bök felém tréfásan a mutatóujjával.
– Igen, adminisztrátor vagyok – vallom be. Arról nem homályosítom fel, hogy a behajtó kollégák 80%-a nő, és hogy nagyrészt telefonos módszerrel dolgozunk. Vannak kétajtósaink is, de őket sem verőlegényként alkalmazza a cég. Lopva az órámra nézek: már csak pár percig kell kibírni...
A hangosbemondó közli, hogy a vonatom baleset miatt előreláthatólag késni fog. Mázli elkezd ugatni a peronra érkező emberek láttán, mély, öblös hangja betölti a vidéket. Ugrál és hisztizik, eszeveszett benyomást kelt (már csak ezért se lehet vakvezető). Engem valamiért komál, de minden más kétlábút megugat.
A nevét-nem-tudom-de-bőbeszédű-férfi tovább dumál, felvázolja az Almádiban lakó ismerősei életét, különös tekintettel a Kovács Verára, akit esetleg ismerek.
– Én nem idevalósi vagyok... – emlékeztetem sajnálkozó arccal. – Nem ismerek itt senkit.
– De hát a Vera is pesti! Odaköltözött!
Ja, így mindjárt más. Ha a Vera is Pesten él, akkor egészen biztosan ismerem. Pláne Kovács vezetéknévvel.
– Pest elég nagy...
Ezen elgondolkozik, és nevetgélve közli, hogy hát tényleg jó nagy falu az a Pest, de azért talán összefutok majd vele egyszer, nagyon kedves lány a Vera.
Miközben tovább duruzsol, a hangosbemondó ismét szórja ránk az igét: bemondja a Tapolca-Pest közt közlekedő vonat érkezését. Hurrá! Mégsem késik!
Mázli gazdája abbahagyja a szövegelést és fájó szívvel elbúcsúzik tőlem. Megkér, adjam át a pestieknek üdvözletét. Közben felfedezi Miklóst, aki nem várt módon távolsági busszal érkezett a vonat helyett, és integetve elindul felé. Miklós nem látszik túl boldognak a csomagokkal, szerintem most nincs kedve beszélgetni... De hát ezt elbukta.
Én viszont indulok haza! Vonat be, én fel, boldogság. Elszenderedem kicsit a ritmikus zakatolásra. Amikor feleszmélek, a badacsonyi hegyek szépsége láttán némi kétely csempészi be magát gondolataimba. Gyanakodva megkérdeztem a kalauztól, hogy ugye a Délibe tartunk? Azt mondja, nem. Remek, sikerült az ellenkező irányba tartó vonatra felszállnom, ami szintén késett a baleset miatt és pont akkor ért be, amikor az én pesti szerelvényemnek kellett volna... Nos, igazán takaros, tiszta, rendes a tapolcai állomás.
A négyórás vonatút Budapestig elég hosszú, félkába álomban töltöm. Nem fűtenek, mert minek is azt télidőben, zimankóban. Csupán pár állomás és negyed óra választ el a céltól, amikor a velem szembeni ülésre telepszik egy nő. Ő is didereg.
Észlelve, hogy rápillantok, közli is a felfedezést, miszerint hideg van. Bólintok, kibámulok az ablakon. Nem mintha átlátnék rajta – koszos is, meg sötét is van odakinn már. Nem dől be tájfürkészési előadásomnak, mert tovább mondja a magáét: a gyerekeit látogatta meg, most megy haza Pestre, még be kell szereznie a karácsonyi ajándékokat, pedig már beszerezhette volna mert egy bevásárló központban dolgozik mint takarító, és képzeljem el, meg vannak őrülve az emberek, annyian özönlenek mindennap az ünnep közeledtével vásárolni, hogy nem győzik, és enni sincs ideje és... Néha ránézek és bólogatok, egyébként pedig az átláthatatlan ablaküvegre meredek és nagyon kell már pisilnem.
ui: Ja, el ne felejtsem: Pestiek! Mázli gazdája üdvözletét küldi nektek!
