Vacak, szürke, hideg, esős idő van, utálom. Már tíz perce didergek a megállóban, a gyülekező emberek száma lassan kiteszi egy focimeccs nézőközönségét. Végre jön a villamos, hurrá!
Aha, jön ám. Szép piros csíkok vannak rajta, meg a tábla: Tanulójárat. Csalódottan nézzük, ahogy tovagurul a síneken. Viszont nem messze mögötte ott a következő, és ez már rendes, tisztességes, utasokat szállító példány. Derék villamos!
Türelmesen megvárjuk, míg letódul ötven ember, s igyekszünk felnyomakodni helyükre. Mind a kétszázan. Hering feeling, de a légtérben nem halszag terjeng, hanem valami sokkal rosszabb... Na persze, ott alszik az egyik ülésen egy hajléktalan, főként felőle-belőle jön a penetráns felhő. Megkísérlek áttérni bőrlégzésre, magamban számolgatom a hátralévő megállókat.
A következőnél felszáll egy nő gyerekkocsival, a tömegtől nem látom, csak az anyuka zöld kalapos fejét. Beállnak a szemközti ajtóhoz, az utasok udvariasan helyet engednek nekik. Rejtély, miből, mert hely az már rég nincs a kocsiban.
– Anya, Anya, a kulcsta’tót aka’om! – hallom a furcsa, raccsolós gyerekhangot. Tippem sincs, mennyi idős lehet a kocsiban ülő, csak azt tudom, hogy fiú.
– Nem akarom, hanem kérem – javítja szelíden a szólított, és odaadja neki: – Tessék Peti, vigyázz, le ne ejtsd.
A következő percben felhangzik valami bugyuta dallam a sarokból. Mobiltelefon? Várom, hogy felvegyék, de nem. Ez nem is mobil... Odanézek, ám sajnos nem látom az utasoktól az arrafelé zajló eseményeket. Így sem nehéz kitalálni, hogy a kisfiú zenél a kulcstartóval. Remek, ezek szerint egész úton ezt kell hallgatnunk. Többen szerfelett örülünk neki, az előttem ülő nénike mérgesen sóhajtozik és csóválja a fejét hozzá.
A tilinkónak vége, van helyette másik. Húha, ez a kulcstartó több zenét is tud! Legalább nem ugyanazt kell elszenvedni, ez is valami. Peti elkacagja magát, tetszik neki a vidám dallam. Irigylem.
– Miért a villamoson kell ezt hallgatni, hallgassa otthon! – dohog a néni hangosan, és felnéz rám támogatást várva. Csak egy grimasszal válaszolok, leolvashatja belőle, hogy én sem lelkesedem a háttérmuzsikáért.
– Nekem két gyerekem van, de sose hagytam, hogy a villamoson hangos játékkal játszanak – morog a mellettem álló terebélyes asszonyság. – Ez nem játszótér különben sem, hanem jármű, meg kell tanítani!
– Úgy van! – helyesel a néni.
Peti mamája felénk néz, furcsán szomorkás arccal. A kulcstartó már a harmadik dallamnál tart, a gyerek kacarászik. Nem történik változás, nem szól rá, nem veszi el tőle a hangforrást. A mögöttem álló pár férfi tagja is unja, odaszól feleségének/barátnőjének:
– Ha egyszer gyerekünk lesz, még véletlenül se veszek neki ilyen idegesítő ketyerét! – fogadkozik öblös hangon.
– Dehogynem szívem, szerintem te leszel az első – mosolyog rá a nő. – Viszont a villamoson nem játszhat majd vele!
– Csak a buszon? – kérdez vissza a pacák, és nevetve csókot ad neki.
Többen elmosolyodunk a humorra, de a kulcstartó hamar szétrombolja a foszlékony jókedvet. Peti leragadt a szerinte legszebb dallamnál, és gyakran még a vége előtt újra megnyomja, így még idegesítőbb. Folyton ugyanazt a pár taktust halljuk. Egyre többen és egyre sűrűbben nézünk a sarok felé, ahol a zöld kalap alatt megbúvó felnőtt igyekszik úgy tenni, mintha nem hallaná a megjegyzéseket.
Már én is készülök valami epésebb mondatot megereszteni, amikor az anyuka megszólal, és megkéri az ajtónál állót, hogy legyen szíves jelezni. Tehát leszállnak! Hála az égnek.
A villamos lassul, majd annak rendje és módja szerint megáll a megállóban, az ajtó kinyílik. Többen leszállnak és segítenek a gyerekkocsi leemelésében, fentről kíváncsian lessük a mindeddig láthatalan Petit. A néni szívéhez emeli kezét, és így kommentálja a látványt:
– Jaj Istenem! – szemében már sajnálat ül, nyoma sincs az iménti mérgelődésnek. Szégyelli magát, mint ahogy mindenki más is a zúgolódók közül. Én is, a gondolataimért.
Peti tíz év körüli lehet, nem is olyan kisfiú már. Szokatlanul nagy gyerekkocsiban ül, bal keze merev, élettelen, kifacsart tartásban lóg, feje oldalra billen. Arcán még mindig a zenélő kulcstartó nyújtotta öröm látható, és valami más is: a súlyosan értelmi fogyatékosok semmi mással össze nem téveszthető arckifejezése.
