Mostanra kicsit edzettebb vagyok talán, hála a napi oda-vissza bringázásnak az otthonom és a munkahelyem között. Persze azért messze vagyok attól a szinttől, amivel egyik munkatársam büszkélkedhet: Ricsi átlagosan 40 perc alatt teszi meg azt a távot, ami nekem többnyire 50-55 percbe telik. De ha nagyon siet, akkor fél óra alatt otthon van...
Nemrég az egyik főnököm (bizony, nekem több is van!) szintén biciklizni kezdett. Mivel Zoli és Ricsi ugyanabban az utcában laknak, ahol én is, így egyfajta teljesítmény-verseny alakult ki: ők általában kicsivel később indulnak a munkahelyről hazafelé, mint jómagam, de mindig sikeresen utolérnek valahol. Értelemszerűen, próbálom ezt a valaholt minél távolabbra tolni, megnehezíteni a dolgukat – néha sikerül, néha nem.
Most is ez a helyzet, a kollégák a híd előtt érnek utol, majd a túlsó oldalon átveszik a vezetést, s én minden erőmmel igyekszem tartani mögöttük a tempót. Ricsi természetesen elhúz előre, noha szemmel láthatólag visszafogja magát még így is, különben már rég otthon lenne.
Elszántan küzdök főnököm háta mögött, aki lazán teker – míg ő egy pedálfordulatot tesz meg, nekem kettőt kell ugyanahhoz a sebességhez. Az igazsághoz tartozik, hogy neki harminc sebességes csodajárgánya van (nekem hat) és a kerekei is 28-asok, míg mi Ricsivel 26-os abroncsokkal hajtunk. Szóval neki kicsit könnyebb talán, bár azért ő sem fázik, ahogy elnézem.
Háromszor gondolom úgy, hogy most megelőzhetném végre. Nem jön szembe semmi, a járda elég széles ezen a részen, és ő is fárad már, enyhül a hajsza. Csakhogy nem érzek elég erőt magamban a manőverhez. Nagyon bele kéne húznom, összeszedni az összes maradék energiámat, és ráadásul biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszaelőzne, elvégre a büszke versenyszellem benne is dolgozik.
Elképzelem, amint így fogócskázunk a Soroksárin, egymást előzgetve, vidáman. Mókás lenne, az biztos, de most nem próbálom meg. Majd legközelebb... Továbbra is hajtok tehát a főnök háta mögött, Ricsi néha visszanéz ránk a távolból, ellenőrzi, megvagyunk-e még.
Épp kezdenék piszok büszke lenni magamra, amiért ez alkalommal fel tudtam zárkózni mögéjük és nem hagytak el, de ekkor odaérünk az utolsó lámpához. Zoli még átslisszol a villogó jelzésnél, én befékezek, mert pirosra vált. Főnök visszanéz és kárörvendőn nevet, miközben elkerekezik. A galád!
Én is vigyorgok, mint a tejbetök. A kapunál megnézem az órát: rekord idő, 46 perc. A mindenit! Lám, mit tesz a motiváció!
