Alapelvem, hogy nem száguldozom a bringával. Nem próbálok átrongyolni az „épp most váltott pirosra” lámpáknál, nem próbálok olyan helyeken gyorsan átsuhanni, ahol rizikós a kapukon kilépő gyalogosok vagy a kihajtó autók miatt, és igyekszem a szemből vagy mögöttem jövő biciklisekre figyelni; felmérni a sebességüket, irányukat.
A legtöbb kerékpáros nem ilyen. Gyakran látok az utakon, járdákon esztelenül előző, a problémás helyeken is nagy sebességgel haladó, vagy épp az autósokra, gyalogoskra és más cajgásokra frászt hozó „versenyzőket”. Ők biztosak magukban: tudásukban, képességeikben és a drótszamarukban. Éppen csak a környezetük reakcióit nem tudhatják előre, nem kalkulálhatnak a váratlan elemekkel.
Tele a búrám azokkal, akik két centire hajtanak el mellettem a szűkebb helyeken, és még csak nem is figyelmeztetnek előzési szándékukra. Minek is macerálni azt a szegény csengőt?!
Vagy a pirosról zöldre váltó lámpánál sietve elém vágnak, nem törődve vele, hogy én is indulok. Vigyázzak én, elvégre én voltam ott régebben!
De nagy kedvencem a követési távot tíz centire hagyó biciklis típus is, aki csodálkozva-káromkodva nyomja tövig a fékeit, ha én valami miatt lassítani kényszerülök előtte. Bennem van a hiba: nem szeretem elütni az andalgó párokat, kiskutyákat, hídépítő munkásokat, járókeretes időseket, stb.
A kedd reggel jól indul: szokott tempómban kerekezem a Soroksárin, a lámpák varázslatos módon többnyire zöldek, amikor odaérek... Igaz, az allergia miatt így is sokszor meg kell állnom orrot fújni, szemet törölgetni. Sebaj, aránylag jól haladok.
Közeledik a híd, a szél mocsok módon fúj, arcomba hordja a port, polleneket. Szememből folyik a könny, aki lát, az nyilván azt hiszi, bőgök valami miatt. Az utolsó ezen oldali lámpa megszán, jótékony pirosában várakozva gyorsan kitisztítom látószerveimet és lélegzésre alkalmassá teszem orromat is. Megújult erővel indulok neki az emelkedőnek.
Az út ketté van osztva egy szép sárga vonallal; bal fele a bringásoké, jobb fele a gyalogosoké (legalábbis mostani irányom szerint nézve). Többnyire a vonalon haladok, mivel így a szemből érkező kerékpárosok lazán elférnek mellettem, és hamarosan úgyis ide, sőt beljebb kényszerülök a lezárás miatt. Ugyanis a hídon kb. egy hete dolgoznak, s emiatt a gyalogos részt fémkerítéssel zárták le két hosszabb szakaszon.
Még a híd elején tartok, éppen csak vízszintesre vált az út, amikor szemem sarkából érzékelem, hogy a mögöttem jövő gyorsít és kihúzódik jobb oldalra. Egyértelmű számomra, hogy előzni akar, mégpedig jobbról – balról nem tudna, mert szemből egy másik biciklis közeledik. A következő percben több dolog is történik.
Én lassítok, várva, hogy jobbról elhaladjon mellettem az előzni szándékozó, és ne száguldjak bele közben a szemből érkezőbe, legyen ideje kihúzódni neki is. A szemből érkező szintén lassít, de nem húzódik kijebb, pedig akkor simán elférnénk egymás mellett mindhárman, hisz itt még széles a terep. A mögöttem tekerő fickó nem előz meg. Most mi a franc van?!
Az van, hogy szépen lassan, őszintén csodálkozva az így kialakult szituáción, frontálisan egymásnak tekerünk a szemből jövő pasassal. Miután én jobbra esem a bringával, a mögöttem haladó kicsit ráhajt még a karomra is fékezés közben.
Ha ezt a jelenetet valaki kívülről nézte végig, valószínűleg keresi a kandi kamerát. Biztosra veszi, hogy a három szereplő szándékosan csinálta a karambolt, mert erre más magyarázat egyszerűen nem lehet.
A járgányom nincs túl fitt állapotban: az első lámpa lerepült és darabjaira esett, a sebességváltót takaró műanyag lap szintén kirándult egyet a betonra, a lánc meg leugrott helyéről és búsan lóg.
Oké, én is hibás vagyok, elismerem. Na nem rögtön...
Nem mertem kimenni jobbra, mert féltem, hogy a mögöttem haladó belém jön. Ez így utólag végiggondolva, elég vicces a történtek fényében. Azt sem értem, miért vettem biztosra, hogy előzni fog. Talán mert sokszor volt már példa rá, hogy jobbról suhantak el mellettem mások, a frászt hozva rám.
És itt a szemből jövő fickó. Ő nem érti, miért nem húzódtam ki jobbra, én nem értem, ő miért nem húzódott ki (neki) jobbra. Simán elfértünk volna egymás mellett. Aggódva kérdezi, jól vagyok-e, majd kicsit még csevegünk a „ki volt a hibás” témakörről, miközben a másik pasi segít összerakni a lámpámat és helyére teszi a fedlapot. Karomon ott díszlik a keréknyoma, nyilván sajnál kicsit, még ha meg is van a véleménye rólam.
Fronti pajti elbúcsúzik, mert vizsgára siet. Korrektül megkérdezi, cseréljünk-e számot vagy valami, de nemet mondok. Remélem, sikerül a vizsgája.
Ketten maradunk, megköszönöm a segítséget, és gondterhelten bámulom lógó láncú biciklimet. Hajaj, most aztán hogyan tovább? De önkéntes segítőm már próbálja is helyére tenni a láncot, nem törődve vele, hogy szép fekete lesz tőle a keze.
A műanyag láncvédő nem könnyíti meg a dolgát, végül előkerül zsákjából egy univerzális szerszám, leszedi a gátoló tényezőt és a fogaskerékre igazítja a láncot. Majd szépen vissza is csavarozza a műanyagot, és ellenőrzi, hogy rendben van-e a kerék. Jónak tűnik.
Hálálkodva köszönöm meg neki. Nem is tudom, mit csináltam volna nélküle. Valószínűleg hazatoltam volna a kerékpárt, jól elkéstem volna a melóhelyemről, és ráadásul mehettem volna a szervizbe megint. Brr!
Megkérdezem a gáláns lovag nevét, ám szégyen-gyalázat: másnapra elfelejtem. Az a nyavalyás arc- és névmemóriám! Vagy az arcát sikerül megjegyezni valakinek, vagy a nevét. A kettő társítása már problémásabb. Ciki, de ez van. A rokonaimat és kollégáimat azért még felismerem, sokat javít a dolgon a gyakori találkozás...
Lefele tartunk a hídról, a szerelőbajnok mögöttem jön, hogy lássa, ha valami gond lenne a kerékpárral. De nincs gond, minden működik rendesen. Csupán néhány karcolás a vázon, és pár kisebb horzsolás meg lila folt rajtam jelzik, hogy nem múlt el nyomtalanul az eset. Nos, felavattam a biciklimet. Hurrá.
