Egy dal akartam lenni a csendben,
de én lettem a csend a dalok végén –
egy árnyéklény.
Vesztett álmok s elégett remények,
nincs rég érzés bennem, csak átkom kísér –
úgy csábít a vér!
Nekem újat többé nem hoz a holnap,
nem látom fényét már nappaloknak,
lelkemben sötét éjjel maradt csak, lásd:
nincs bennem többé semmi más!
Egykor ember voltam én,
s most e lény,
nézz reám:
fekete árny,
egy szörnyeteg,
a szívem helyén
holt tömeg,
nem dobban többé senkiért,
s nincs ki ért,
nincs barát,
mint a fák,
állok csupán
s nem fáj nekem,
hogy zord telem
fagylaló, bús jégcsókja várt,
s örökre tetszhalálba zárt!
Meghal minden élőlény,
ámde én
nem tudok:
nem élek, rég halott vagyok,
de mozgok
s mégsem porladok.
Az ára nagy,
másokat
pusztít lényem lényege,
szomjamon
nem csillapít
csupán a vér édes leve!
Egy dal akartam lenni a csendben...